Cigány Mesél | A muzsikus cigány

 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy karaván amely egy kis falu szélén a folyó mellett helyezkedett el. Minden este az emberek összegyűltek a tábortűz körül és történeteket meséltek egymásnak a múltból. 

A tűz szikrái egészen a csillagos égig felértek, a szavakat pedig a szél messze repítette puha szárnyán, hogy aztán egy nap hozzátok is eljussanak eme varázslatos történetek.

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, amikor még a világ tele volt varázslattal, volt egyszer egy cigány falu.

Abban a cigány faluban olyan mesteremberek éltek, akik nemzedékről nemzedékre adták át gyermekeiknek a tudást, a fortélyokat és a mesterség összes csínját-bínját. A kovácsoknál szebb, tökéletesebben megmunkált vasat még senki sem látott, a rézművesek üstjei csillogtak a napfényben, a teknővájók  teknői hangosan zengtek a folyóparton, a kosárfonók vesszői hajlottak a legpuhábban, a kanálfaragók fakanalai pedig úgy simultak a kézbe, mintha mindig is oda illettek volna. Minden alkotás és portéka messze földön híres volt, hiszen közel s távol nem akadtak hozzájuk hasonló mesteremberek. És a muzsikos cigányoknál szebb dallamot senki sem ismert. Királyok is hívták őket udvaraikba játszani, mert sírva mulatni náluk jobban senki nem tudott, és hangszereik úgy szólaltak meg, mintha angyalok játszottak volna rajtuk.

Élt ebben a faluban egy híres muzsikus cigány, akinek volt három lánya. Ez a történet pedig róluk szól. A legnagyobb lány, mikor kezébe vette a gitárt, s megpengette húrjait, a dallamok úgy hatottak, mint mikor a tavaszi szellő játszadozik a virágok között. Középső gyermeke a dob, kanna és kanál ritmusait sajátította el, zenéjétől még a madarak is táncra perdültek az égen. A legkisebb lányának – aki a Viola névre hallgatott – a muzsikus cigány a hegedűt szánta. Saját kezével faragta ki legszebb lucfenyő fájából a hegedűt, és maga is rakta fel a húrokat.

Viola, mikor megkapta édesapjától a hegedűt, így szólt:
– Drága édesapám, én megtanulom a hegedűt megszólaltatni, de nem biztos, hogy muzsikus szeretnék lenni. Hadd tanuljak más mesterségeket is, hadd ismerjem meg a világ sokféle csodáját!

Apja habozott kicsit, megvakarta fejét, hiszen nem értette, miért ne akarna hegedű művész lenni a lánya, ahogy nagyapja is. De nem tudott a muzsikus cigány nemet mondani legkisebb lányának, ellágyult a szíve, mikor belenézett Viola reménnyel teli szemeibe, így hát beleegyezett, hogy más mesterségeket is kitanuljon. 

Teltek az évek, Viola csodálatosan megtanult a hegedűn játszani, és amikor csak tehette, meglátogatta a többi mesterembert, hogy tőlük is tanuljon. Minden mesterségben megcsillant a tehetsége, mint a napfény a réz üstön.

A kovács műhelyében Viola megtanulta, hogyan lehet a tűz melegét irányítani, keze alatt a hideg vas engedelmesen formálódott.

A teknővájó mester mellett megszólaltatta a fát is. Hamar ráérzett arra, hogy minden fa más, ezért mindegyikre máshogy kell figyelnie, hogy szépen munkálható legyen. 

A rézművesnél kitanulta, hogyan kell üstöt foltozni, a kosárfonónál pedig, hogyan kell a puha vesszőt meleg vízbe áztatni, hogy hajlékony és könnyen formázható legyen. A kanálfaragóval napokig dolgozott egyetlen fakanálon, és ráérzett, hogy a titok nemcsak a kézügyességben rejlik, de a türelem dolga is.

Így lett belőle a falu legszorgalmasabb tanítványa, aki minden mesterséget elsajátított, de a legnagyobb boldogságot mindig akkor érezte, mikor lovak közelében lehetett.

A lókereskedőnek volt egy nagy istállója, abban pedig szebbnél szebb lovak. Történt egy nap, hogy az egyik ló, Csillag, a fekete sörényű paripa, megbetegedett. Nem evett, nem ivott, és szomorúan bámult maga elé. Senki nem tudta mi lehet a baja. 

Viola napokig virrasztott a ló mellett, és simogatta a homlokát, miközben régi írásokat, füveskönyveket olvasott gyógymódot keresve. Az egyik könyvben meg is lelte a választ: Csillag bizony megfázhatott, mikor a minap a hideg patak vizéből ivott. Azt olvasta, hogy cickafark növény és méz keverékével újra erőre kaphat. Viola összegyűjtötte a virágokat a rétről, mézzel keverte, majd a ló vizébe tette a gyógyító főzetet. Másnapra a pompás paripa vidáman nyerített, s újra erővel telt meg a tekintete.

Ettől a naptól kezdve Viola tudta, mi az ő útja. Elkezdte tanulni az állatok gyógyításának mesterségét, olvasott minden növényről, minden állatról, amiről csak lehetett.

Messzi földekről jártak a népek vitték hozzá gyógyításra szoruló állataikat, Viola pedig segített, amikor csak tudott. De egyik tudományáról sem feledkezett meg ám. Kanalait és teknőit ő faragta, soha üstje lyukas nem maradt, lovait jól megpatkolta, kosárkáival járt vásárolni. Amikor pedig esténként bárki az ablaka alatt elhaladt,  hallotta a hegedűmuzsika dalát, ami halkan mesélte tovább azokat a dallamokat, amelyekben ott csengett az összes cigány mesterség titka, rejtélye és büszkesége.

Így lett aztán, kedves olvasó, hogy a cigány emberek nemcsak bizonyos mesterségekben jelesek, hanem bármit ki tudnak tanulni, amit csak szeretnének. A világ pedig telis-teli mindenféle nagyszerű cigány emberrel, akik szakmájukban jeleskednek és mindennap szebbé teszik a világot. 

Itt a vége fuss el véle.

Írta:

BB