Kedves Olvasók,
Egy hosszú, megterhelő munkanap után, amikor teljesen kimerült vagyok és csak pihenni szeretnék, általában egy fejezetet olvasok a könyvemből, főzök vagy sütök – ezek segítenek, hogy eltereljem a figyelmem. Azonban az évek során különféle sorozatok is segítettek kikapcsolódni. Egy 20 perces sorozat könnyű és pihentető alternatívával szolgálhat néha a fárasztó nap után. Bár nem sokat gondolkodni rajtuk, mégis szeretek utána olvasni a különféle kritiáknak, próbálva ezzel is becsempészni némi megfontoltságot az amúgy egyszerű tevékenységbe – szeretem túlgondolni a dolgokat.
Ebben a Sincerely Doubt That… bejegyzésben megosztom veletek a kedvenc sorozataim listáját, és azokat is, amelyeket különösen nem kedvelek, mert szerintem egyáltalán nem állták ki az idő probáját.
Őszintén nem javaslom a sorozatok egymás utáni, túlzott nézését (binge-watching), mert ezeknek a karaktereknek a viselkedése kiszámítható és eltúlzott, a szituációk pedig gyakran ismétlődnek kisebb variációkkal, így könnyen az agyunkra mehetnek a főszereplők. Bár időnként kellemes lehet visszatérni ezekhez az ismerős dinamikákhoz, sok karakter mai szemmel nézve kifejezetten sértő, vagy olyan típusú humorra épül, amely elavult sztereotípiákat vagy akár érzelmi bántalmazást tálal vicc formájába csomagolva.
A Dadus – Mai napig egy nagy kedvencem
A Dadus iránti rajongásom egy meglehetősen stresszes időszakban kezdődött—amikor épp a szakdolgozatomat írtam. Hogy ne merüljek ki teljesen, kialakítottam egy kis jutalmazó rendszert: ha haladtam valamennyit a munkával, tartottam egy szünetet, bekaptam valamit, és megnéztem egy részt. A mai napig, ha határidő közeleg, hasonlóan cselekszem—jutalomként elmajszolok valamit míg megy egy sorozat.
Az évek során sok kritika érte a Dadust főként azért, ahogy a zsidó nőket ábrázolja—mint akik kizárólag a házasságra koncentrálnak, miközben az anyjuk szinte mást sem akar, mint hogy férjhez adják őket. Értem ezeket a kritikákat, és maximálisan tiszteletben tartom a kulturális diskurzust—főleg azok részéről, akik közelebbről ismerik ezeket a közösségeket.
Számomra viszont a Dadus korántsem erről szól. Sok szorosabb családi köteléket ápoló kultúrában—legyen az zsidó, indiai, kelet-európai vagy más—teljesen természetes, hogy a családi élet központjában az étkezések, a közös események állnak, és hogy a szülők részesei a felnőtt gyermekeik életének. Ez nem feltétlenül kontrollnak látom, inkább gondoskodásnak—néha túlzásba vitt, de alapvetően szeretetteljes és összetartáson alapuló.
Fran karaktere harsány, sehogy se illik a Sheffield házba színes ruháival és folytonos bajkeverésével és pont ezért működik. A humor gyors, okos, tele popkulturális utalásokkal és bohózati elemekkel. Fran és Mr. Sheffield között a huzavona sok is lehet, de Niles és C.C. párosa hozza azt a fajta sitcom-varázst, ami miatt újra meg újra érdemes megnézni.
Szerintem a Dadus teljes mértékben kiállta az idő próbáját. Vicces, stílusos és bár nagyon '90-es évek hangulatú, ma is ugyanolyan élvezetes nézni.
Mivel a magyar szinkron nem adja át Fran Drescher orr hangját, ha tehetitek nézzétek eredeti szinkronnal.
Brooklyn Nine-Nine – Nem csak egy rendőrös sorozat
Be kell vallanom, kifejezetten nem szeretem a rendőrös sorozatokat. Általában kerülöm őket—túl komolyak, sablonosak, vagy egyszerűen nem nekem valók. De a Brooklyn Nine-Nine más. Ez nem a szokásos rendőr sorozat. Valójában egy jól megírt, karakterközpontú vígjáték, ami történetesen egy rendőrkapitányságon játszódik.
Bár nem ez van a központban, a sorozat pedig nem fél komoly témákhoz nyúlni. Holt Kapitány egy nyíltan meleg rendőr, az őt ért atrocitások pályafutása alatt többször feljönnek, Rosa Diaz otthagyja a rendőrséget a George Floyd gyilkosság után - nem erőltetetten és erre kiélesedve, de állást foglal a sorozat. Két epizód különösen ki is szeretnék emelni.
Az egyik az, amikor Terry éjszaka kimegy a háza elé, hogy valamit behozzon a kislányának, és egy rendőr igazoltatja, majd bilincsbe veri—kizárólag faji profilozás alapján. Terry hivatalos panaszt tesz. Először Holt kapitány nem támogatja ezt a lépést- főleg mert Terry megpályázott egy magas állást-, szerinte inkább addig kell lapulni, amíg vezető pozícióba nem kerül az ember. Végül Terry megteszi a jelentést, nem is kapja meg a megpályázott állást, és persze nem lehet tudni, hogy a jelentése miatt vagy sem. Azért maradt velem ez az epizód, mert nekem is sokan mondták “ne mond el senkinek, hogy roma vagy, majd csak akkor ha már bekerülték, addig lapulj meg stb” de ez nem így működik. A világ sosem változik egy ujjnyit se, ha mindenki meglapul.
A másik meghatározó rész, amikor Rosa coming out-ol, és elmondja, hogy biszexuális. Holt erre ezt mondja:
„Minden alkalommal, amikor valaki felvállalja, hogy ki is ő valójában, a világ egy jobb, érdekesebb hellyé válik.”
Ezt az idézetet már korábban is használtam—a könyvbetiltásról szóló blogbejegyzésben—mert annyira erőteljesen mutatja meg, miért fontos a láthatóság és az önazonosság.
Bár a sorozat 2021-ben véget ért, a Brooklyn Nine-Nine még mindig azok közé tartozik, amikhez szívesen visszatérek. Ügyesen egyensúlyoz a könnyed humor, az érzelmi mélység és a társadalmi tudatosság között—amit nagyon kevés sorozat tud ilyen jól csinálni.
Így jártam anyátokkal – Egy sorozat, ami sosem váltotta be az ígéreteit
Az Így jártam anyátokkal sosem volt elég jó. Mindig megvolt benne a lehetőség, hogy ikonikus sorozattá váljon—valami olyasmivé, mint a Jóbarátok. És ezt nem csak én gondolom így: a sorozat pontosan egy évvel a Jóbarátok vége után indult, ami jól mutatja, hogy a készítők ugyanazt a közönséget célozták meg, hasonlò kulturális hatásban remènykedve.
De végül az egész sorozat megbukott a saját alapkoncepcióján. Az egész arról szól, hogy Ted Mosby elmeséli a gyermekeinek, hogyan ismerte meg az édesanyjukat. Ehelyett kilenc évadon keresztül azt nézhettük, ahogy New Yorkban él, randizik, szerencsétlenkedik, és teljesen mellékvágányokon haladunk—míg végre feltűnik az anyuka, akit egyébként fantasztikusan alakít Cristin Milioti. Aztán szinte rögtön meg is hal—egy soha meg nem nevezett betegségben—és Ted végül Robin mellett köt ki. Ez őszintén szólva időpazarlásnak tűnik.
És ne értsetek félre: értem, hogy nem lehet minden nézőt boldoggá tenni egy sorozat végével. De ez itt nem erről szólt. Ez a befejezés egyszerűen nem tisztelte meg azt az utat, amit a nézők végigjártak. Ha az egész történet arról szól, hogy „hogyan ismertem meg anyátokat”, akkor az anyával való találkozásnak kellene lennie a nagy finálénak. Az a pillanat lenne az érzelmi csúcspont—és nem valami, amit gyorsan lezárnak, csak hogy visszatérhessünk Robinhoz. Így az egész sorozat súlytalanná válik.
Persze voltak pozitívumok is. Én mindig is szerettem a Lily és Marshall duót. Én is bíztam abban, hogy majd az első szerelmem lesz életem párja és bár nem így alakult -szerencsére- mindig örömmel nézem azokat a kivételes párokat, akiknek sikerül együtt felnőni, együtt fejlődni és persze együtt maradni az évek során.
És akkor ott van Barney. A karakter, ami a legnagyobb problémát jelenti számomra. Sekélyes, túl szexualizált, és az érzelmi mélység teljes hiánya jellemzi a legtöbb epizódban. Folyamatosan hazudik, kihasználja a nőket, majd egyszerűen eldobják őket, mint egy papírzsebkendőt. Ez nem „vicces nőcsábász”, ez egyszerűen szexista. Persze, a „Playbook” kreatív volt, és az „ez legendás lesz” stílus néha működött—de ha mögé nézünk, nincs ott semmi valódi tartalom. Csak egy karikatúra a mérgező férfiasságról, ami nagyon rosszul öregedett.
Szóval bár az Így jártam anyátokkal néha szórakoztató tud lenni—egy-egy epizódot meg lehet nézni újra—összességében a sorozat csalódást kelt. A befejezés rossz szájízt hagy maga után, és az érzelmi mélység ígérete helyett csak üres fordulatokat kaptunk.
Agymenők – Nem hibátlan, de intelligens és szerethető sorozat
Az Agymenők iránti szeretetem akkor mélyült el igazán, amikor egy volt kollégámmal közösen rajongtunk érte. Egy könnyed, közös pont volt, amiről beszélgethettünk, és talán ezért is tekintek a sorozatra elnézőbben, mint sokan mások.
Tény, hogy bizonyos poénok mára már elavultnak, sőt problémásnak tűnnek – a szexizmus vagy a rasszista megjegyzések sokkal jobban szembetűnnek most, mint a sorozat premierjekor. Ugyanakkor fontosnak tartom a kontextust is. Sheldon, -akit Jim Parsons zseniálisan alakít,- bár hivatalosan nem diagnosztizálják semmivel a sorozatban, nyilvánvalóan lenne mivel. Az hagyján, hogy nem ismeri ki magát legalapvetőbb szociális helyzetekben- pl. hogyan viselkedünk egy temetésen- hiányzik belőle az empátia, nem tudja kezelni a változást, és gyakran képtelen engedni a szokásaiból. Sokszor ezek vezetnek a nem megfelelő megjegyzéseihez – ami persze nem mentség, de árnyalja a képet.
A többi szereplő – Leonard, Penny, Raj, Howard, Amy és Bernadette – sokkal árnyaltabb érzelmi világot képvisel, és én személy szerint élvezem, hogy a humoruk a szellemi intelligenciából és a szociális ügyetlenségből fakad. A színészi teljesítmények pedig tényleg lenyűgözőek: Jim Parsons megtanult thereminen játszani, Mayim Bialik a hárfán, Simon Helberg zseniálisan utánoz embereket. Néha még azon kapom magam, hogy dudorászom is egy-két dalt, mint például a “Thor és Dr. Jones”, vagy Nobody Knows the Trouble I’ve Seen klasszikusokat.
A sorozat vendégszereplői, a tudományos utalások és az az egyedi, „kocka báj”, amit képviseltek, tényleg különlegessé tették az Agymenőket a mainstream tévében. Egyetlen dolog nem tetszett igazán: a befejezés. Számomra túl "amerikaira" sikerült – az érzelmes díjátadó-beszéd, mint végső lezárás, túl klisés volt, és számomra nem adott valódi elégtételt.
Reba – Fájdalmasan, hogy mennyire nem vicces
A Reba sokszor egy erős nőről szóló vígjátékként van tálalva, de ha egy kicsit jobban megnézzük, valójában egy olyan nőről szól, akinek az élete teljesen széthullik—és mindenki elvárja tőle, hogy ezt egyszerűen csak elviselje… lehetőleg mosolyogva.
A sorozat ott indul, hogy Reba és férje próbaszakításban vannak. De mielőtt bármire is sor kerülhetne, kiderül, hogy a férjnek viszonya van—a nem túl eszes fogászati asszisztenssével—és ráadásul a nő terhes is. Mintha ez nem lenne elég, Reba tinédzser lánya szintén várandós lesz. Már az első néhány rész után világos: ez nem egy önfejlesztésről szóló, felemelő történet lesz, hanem egy érzelmi cunami, ami folyamatosan Rebát sújtja.
Ami még rosszabb, hogy Reba egy pillanatra sem kap teret arra, hogy feldolgozza vagy meggyászolja a történteket. Az exe és annak új felesége (a volt szerető) állandóan jelen vannak az életében. Később még néhány házzal arrébb is költöznek, így Reba folyamatosan kénytelen részt venni a házaspár drámáiban, segíteni, támogatni vagy legalábbis elviselni őket. Ez egy fojtogató helyzet, amiben Rebának sosem engedik meg, hogy a saját érzéseivel foglalkozzon.
És ott van a tinédzser lánya is, aki gyakran hihetetlenül naivnak van ábrázolva—már-már butának. Nem vállal felelősséget, újra és újra hibás döntéseket hoz, és mindig Reba az, akinek meg kell oldania mindent. Ez nézőként is fárasztó.
A sorozat mindezt humorosnak próbálja bemutatni. De mi vicces abban, ha egy nő kénytelen mindenki más problémáját megoldani, miközben keresztül megy egy nehéz váláson, egyedülálló anya lesz, nagymama lesz a kamasz lánya miatt és nincs se ideje se lehetősége ő maga áruláson, egyedülálló anyaságon és totális érzelmi kimerültségen megy keresztül? A poénok rendszerint Reba kárára történnek, és ez nem szórakoztató—ez inkább nyomasztó.
A Reba akár érzelmi mélységgel is megközelíthette volna ezeket a témákat, vagy a humort használhatta volna az önmegerősítés eszközeként. Ehelyett inkább az agyonterhelt háziasszony sztereotípiájába kapaszkodik, akinek mindig mindenkit el kell viselnie és meg kell oldania, miközben sosem engedik neki, hogy ő maga is összeomoljon. Ez nem vígjáték. Ez tragédia komikus díszletben.
Frasier – Sznobéria, neurózis és időtálló báj
A Frasier azon sorozatok egyike, amely papíron talán nem hangzik túl vonzónak. Két rendkívül művelt, fájdalmasan sznob testvér próbál boldogulni Seattle elit világában, miközben felét nem érteni szótár nélkül, azoknak a szavaknak amiket mondanak. Mégis, minden kiváltság és arrogancia ellenére, a sorozat működik—méghozzá zseniálisan.
A középpontban Dr. Frasier Crane áll, egy elismert pszichiáter, aki a válása után próbálja újraszervezni az életét, miközben rádió műsorában mások problémáit hallgatja végig. Elég hamar kiderül, hogy még a legképzettebb, legtapasztaltabb emberek is lehetnek ugyanolyan elveszettek és érzelmileg rendezetlenek, mint bárki más. És pontosan ebben rejlik a sorozat bája.
Frasier testvére, Niles, még nála is kifinomultabb és elrugaszkodottabb a valóságtól—néha már-már karikatúraszerű. Mégis szerethetővé válik, főként apjuk, Marty Crane karakterének köszönhetően. Marty nyugdíjas rendőr, akit a legkevésbé sem érdekelnek a drágábbnál drágább éttermek, borok, nem is beszélve az operáról és klubtagságokról. Ő a földhözragadt, gyakorlatias figura, aki tökéletes ellensúly Frasier és Niles színházias világához. Nem csak humorforrás—ő az érzelmi középpont, aki megakadályozza, hogy a sorozat teljesen elszálljon az elitizmusban.
És akkor ott van Daphne és Niles szerelmi története. Hat évadon keresztül épül a kapcsolatuk, mégsem érződik elnyújtottnak vagy mesterségesnek. Niles személyisége indokolja a lassú közeledést. A feszültséget pont annyi ideig tartották fenn, ameddig kellett, és amikor végre összejönnek, az valódi jutalom, nem gyors megoldás.
Bebe Glazer - Frasier ügynöke- egyik aranyköpése pedig, hogy: “A civilizáció egy jottányit sem fog előrehaladni, amíg nem kezdenek el több mosdót építeni a női vécékbe.” egyik közkedvelt mondásom, amit én is közkedvelt használok átfogalmazva szabadon sok szituációban.
A Frasier időtálló. Intelligens, jól strukturált, érzelmileg is árnyalt. Még amikor a karakterek abszurdak is, valahogy mindig megmarad a nézők számára szerethetőnek. És pontosan ez tesz egy sorozatot igazán naggyá: nemcsak a poénok, hanem a mélység is.
Black-ish – Okos, bátor, és olyan reprezentáció, amit mind megérdemelnénk
Nemrég kezdtem el nézni a Grown-ish-t, a Black-ish spin-offját, és annyira megtetszett, hogy úgy döntöttem, újranézem az eredeti sorozatot is. És őszintén szólva, nagyon örülök, hogy így tettem. Egy felső középosztálybeli fekete amerikai család mindennapjait mutatja be, és azt, hogyan élik meg az identitásukat, a történelmüket, és hogyan pozicionálják magukat egy olyan világban, ami gyakran nem tudja, hogyan is kezelje őket.
A forgatókönyv briliáns, a karakterek jól kidolgozottak, és a színészi játék is kiemelkedő. De ami igazán különlegessé teszi a sorozatot, az, ahogyan nehéz, összetett témákat – legyen szó rasszról, társadalmi osztályokról, politikáról vagy családi kérdésekről – képes úgy feldolgozni, hogy közben megőrzi a humorát és az emberközpontúságát. Ez óriási teljesítmény, és őszintén csodálom az alkotókat, hogy ezt ilyen következetesen sikerült megvalósítaniuk.
Roma nőként a Black-ish-t nézve egyszerre érzek csodálatot… és irigységet. Annyira jó lenne egy ehhez hasonló sorozatot látni rólunk is – valami átgondoltat, modernet, kulturálisan hiteleset és erőt adót. Sajnos amikor a roma kultúrát ábrázolják a képernyőn, különösen, ha nem roma alkotók teszik, az gyakran pontatlan, sztereotip vagy egyenesen kulturális kisajátítás. Elég csak a Gypsy című sorozatra gondolni (ami egyáltalán nem a romákról szól), vagy arra, hogyan használják következmények nélkül a "cigány" szót Hollywoodban, miközben az szitokszó. Közben pedig a valódi roma hangok ritkán kapnak lehetőséget, hogy saját történeteket mesélhessenek el, főleg mainstream reprezentációban.
A Black-ish bizonyítja, hogy a reprezentáció számít – nemcsak a láthatóság miatt, hanem a mélység, a pontosság és a büszkeség miatt is. Ez a sorozat valóban úttörő: megkérdőjelezi a berögzült nézeteket, fontos beszélgetéseket indít el, miközben meg is tud nevettetni. Bárcsak több kultúra, köztük a miénk is, kapna ilyen méltó és valósághű ábrázolást a képernyőn.
Mike & Molly – Elszalasztott lehetőség és félresiklott irány
A Mike & Molly-val kapcsolatban először is megjegyzem, hogy tényleg szerettem volna, szeretni a sorozatot. Melissa McCarthy és Billy Gardell is nagyon szimpatikus színészek, és bár ez talán leereszkedően hangzik, számomra a testsúlyuk egyáltalán nem volt szempont. Azért kezdtem nézni, mert két kedves, szeretetre méltó karakterről volt szó, akik megérdemlik a boldogságot. Az első néhány epizódban ez a koncepció még működött is.
Aztán azonban valami megváltozott. Nem arra számítottam, hogy a történet középpontjában Mike anyjának állandó és sokszor gusztustalan testi problémái lesznek. Ezek a poénok számomra nem működtek – különösen akkor nem, ha harapnék valamit, mert a gyomrom kifordul. A kezdeti melegség helyét átvette a kényelmetlenség és akkor finoman fogalmaztam.
Ott van még Molly nővére is, akinek folyamatos marihuána fogyasztása csakis humorként lett bemutatva és kezelve. Nem vagyok ellene, hogy egy sorozat humorosan közelítsen meg drogokkal kapcsolatos témákat, de itt teljesen felelőtlennek érződött. Különösen nők esetében a marihuána használata befolyásolhatja a hormonháztartást, a menstruációs ciklust, sőt a hangulatot is – erről azonban egy szó sem esett. Egyszerűen csak egy “vicces szokásként” volt bemutatva.
Összességében nem ajánlanám a Mike & Molly-t. Nem Mike és Molly miatt – őket még mindig szerethetőnek tartom –, hanem mert a sorozat inkább olcsó poénokra épült, mintsem hogy érzelmi mélységet adott volna ezeknek az egyébként érdekes karaktereknek.
Good Omens – Amikor a menny és a pokol megáll egy teára
A Good Omens az egyik kedvenc minisorozatom – mindössze hat epizód, mégis annyi mindent ad, csak áradni tudok róla. Egy angyal (Aziraphale, Michael Sheen alakításában) és egy démon (Crowley, akit David Tennant játszik) különös, fokozatosan elmélyülő barátságát követi, két briliáns brit színész fantasztikus párosításában. A történet során évszázadokon át együtt keringenek az időben, és a kapcsolatuk – amely eleinte apró kihágásokon és közös tapasztalatokon alapul – idővel valami sokkal emberibbé, mélyebbé válik.
Keresztényként nevelkedve úgy tanultam, hogy a világ fekete-fehér: jó vagy rossz, nincs átmenet. A Good Omens ezzel az elképzeléssel teljesen szembemegy, és ezt felszabadítónak és elgondolkodtatónak találtam. Crowley démon, de korántsem menthetetlen – megkérdőjelezi a parancsokat, védi a Földet, és mélyen törődik Aziraphale-lel. Az a gondolat, hogy valaki, aki „rossznak született”, képes a változásra, fejlődésre és akár jó cselekedetekre is, nagyon erős üzenet. És ha belegondolunk: maga a pokol sem ördögi szándékból született, hanem lázadásból – olyan angyalokból, akik valaha a fényt szolgálták.
A sorozat ellen indított konzervatív petíció engem teljesen hidegen hagyott (komolyan, ez az, ami ellen tiltakozni kellene?). Ami igazán megragadó még, mikor az Antikrisztust alakító kisfiút a két főszereplő emlékezteti: ő nem a menny vagy a pokol megtestesülése, hanem az emberiségé – az emberi létezésé. És ebben ott rejlik a jó és a rossz is. Ez egy gyönyörű és bonyolult gondolat: nem a címkék határoznak meg minket, hanem a döntéseink.
Ehhez jön még a lenyűgöző látványvilág, az intelligens forgatókönyv, és hogy Istent egy női hang – Frances McDormand – narrálja: a Good Omens valóban különleges alkotás. Játékos, elmélyült és váratlanul megható. Egyszerűen imádtam.
The Good Place – A túlvilági élet koncepciója máshogy
A legtöbb sorozat követi a kiszámítható mintát, ismert helyzetekkel és kimenetekkel, amelyeket az elejétől fogva előre megjósolhatunk. De a The Good Place? Ez a sorozat sok meglepetést tartogat. Az első évad végére jön egy olyan fordulat, amit nem láttam előre, és manapság, amikor az ember már sok mindent látott, ez rendkívül ritka. Nem szeretnék semmit spoilerezni azoknak, akik még nem látták, de ha valaki olyan sorozatot keres, ami tényleg meglepi, akkor a The Good Place kötelező.
Ami igazán vonzóvá tette számomra a The Good Place-t, az, hogy mennyire jól megformáltak és nélkülözhetetlenek a karakterek. Mindegyiküknek megvan a saját szerepe és értéke. Különösen tetszett, ahogy a sorozat az élet utáni világot egy olyan egyedülálló szemszögből vizsgálja, ami különbözik a hagyományos vallási elképzelésektől. A menny és a pokol fogalma vallások és kultúrák szerint különbözik, de a sorozat arra koncentrál, hogy hogyan hatnak a földi döntéseink a túlvilági életünkre. Ez egy nagyon fontos gondolat, hogy még a mindennapi legapróbb döntéseink is hatalmas hatással lehetnek a nagy dolgokra. Vegyük például egy egyszerű paradicsom megvásárlását—elsőre jelentéktelennek tűnhet, de ha az üvegházban, alulfizetett munkásokkal termesztették, akkor a választásunk nagy társadalmi problémákhoz vezethet. Rossz emberek vagyunk, ha hozzájárulunk ehhez egy szimpla vásárlással? Vagy ott van a műanyag szemét. Sokunk nem teheti meg, hogy kimért árut vegyen, mert nem megfizethető, de így még több szemét termelődik, ami szintén problémás. Megérdemelnénk ezért az örök kárhozatot? Ezt mind feldolgozni nehéz, különösen amikor úgy érzed, hogy próbálsz a legjobb tudásod szerint élni, de a körülmények miatt lehetetlen tökéletesen fenntartható módon élni. Itt jön be a The Good Place varázsa. A sorozat elismeri ezeket a nehézségeket, és egy vigasztaló gondolatot kínál: nem vagy rossz ember a modern élet bonyodalmai miatt. És talán a túlvilágon sem kell cipelned a következményeit a nem szándékos cselekedeteidnek.
Az egyik legemlékezetesebb pillanat számomra a 3. évad végén volt, amikor Eleanor megkérdezi Janet-től, mi a válasz mindenre. A válasz pedig mai napig cseng a fülemben:
"Ha létezne válasz arra hogy működik az univerzum, az már nem is lenne különleges. Csak egy gépezet lenne mely megvalósítja kozmikus célját. Mint egy nagy, buta konyhai robotgép. De mivel látszólag semminek nincs értelme, ha olyasmit vagy olyasvalaki találunk aminek van, az jó érzés. És e Pandemonium véletlenszerűségében te és Chidi egymásra találtatok és együtt éltetek. Hát nem csodás ez?"
Ez számomra a The Good Place lényegét fogalmazza meg. Nem arról van szó, hogy egy elegáns választ találjunk az élet zűrzavarára. Arról van szó, hogy értelmet találjunk a káoszban, az emberek közötti kapcsolatokban és azokban a kis pillanatokban, amelyek értelmet adnak az életnek. A sorozat az emberi állapot, a morál és a személyes fejlődés vizsgálatában az egyik legfrissebb és legérdekesebb alkotás, amit valaha láttam.
Jim szerint a világ – a lusta férjek és minimalista apák sorozata
A Jim szerint a világ nem az én stílusom. Az egész sorozatnak van egy erős „szar apukáknak készült” hangulata—olyan műsor, ahol a férj vagy apa az alapvető minimumot teljesíti, és ezt poénként vagy ami még rosszabb, egyfajta diadalként állítják be. Az alapkoncepció látszólag arra épít, hogy egy bizonyos típusú néző hátra dőljön, nézze, ahogy Jim távol áll a jó férj, jó apa megnevezésektől miközben azt mondja: „Haha, felismerem magam,” anélkül, hogy leesne neki, ez miért nem jó így.
A sorozat erősen támaszkodik fáradt sztereotípiákra és igénytelen humorra. Jim, a főszereplő, rendszeresen önzően vagy éretlenül viselkedik, és ezt mindig poén forrásként tálalják—következmények, fejlődés vagy bármiféle önvizsgálat nélkül. Sokáig ez a felállás a férfi főszereplős sorozatok alapszabályának számított. De ha közelebbről megnézzük—főleg egy olyan sorozat után, mint a Kevin Can F**k Himself—akkor tisztán látszik, mennyire elavultak ezek a klisék.
A Kevin Can F**k Himself pont azért zseniális, mert lebontja ezt a formulát. Félrehúzza a függönyt a „szerethető idióta férj” szerepről, és megmutatja azt az érzelmi terhet és láthatatlanságot, ami gyakran ezzel jár. A sorozat megfordítja a perspektívát, és a történetek háttérbe szorított női szereplőre fókuszál—megmutatva, milyen az ő valósága, amikor a nevetőgép elhallgat. Ami egykor ártalmatlannak tűnt, most üresnek, sőt, nyugtalanítónak érződik, ha ezen a szemüvegen keresztül nézzük.
A Kevin Can F**k Himself után nehéz ugyanúgy tekinteni a Jim szerint a világ-ra és társaira. Ami korábban könnyed háttérzajnak tűnt, most már tudjuk, hogy érzéketlen. És ez nem csak ízlés kérdése—hanem annak a felismerése, hogy bizonyos narratívák túl sokáig voltak normalizálva, gyakran pont azok kárára, akiket elvileg képviselni próbáltak: a nőket és a gyerekeket. Lehet, hogy a sorozat a maga idejének terméke, de ez nem jelenti azt, hogy most ne nézhetnénk rá kritikus szemmel, és ne tehetnénk fel jobb kérdéseket.
A sorozatok mindenki számára kínálnak valami különlegeset. Akár a sötét humor, a különc karakterek, vagy önfeledt kacagás, mindenki találhat valamit, ami rezonálhat vele. Szerintem mindig érdemes utána olvasni egy sorozatnak, mielőtt elméjednénk benne.
Fontos azonban elismerni, hogy nem minden sorozat állja ki az idők próbáját. Ahogy a világ körülöttünk változik, egyes műsorok, amelyek valaha viccesek vagy kényelmesek voltak, most már elavultnak, sértőnek vagy kifejezetten dühítőnek tűnhetnek. Azok az elavult elemek már nem nyújtják azt a felszabadulást vagy örömöt, amit keresnénk, és inkább frusztráltak leszünk tőlük.
Még egy dolog: annyira könnyű bekapcsolni a tévét és nézni valamit, ahelyett hogy elvinnénk a kutyát egy sétára, felhívnánk egy barátot, akivel már régóta nem beszéltünk, gyakorolnánk egy nyelvet, sütnénk egy új receptet vagy bármi más, ami gazdagíthatja a napunkat. Néha érdemes elgondolkodni azon, mi az, ami igazán hozzájárul a jólétünkhöz, ahelyett, hogy csak a sorozatok gyors megoldására támaszkodnánk. De hát ez már a televízió káros hatásai amit a streaming iparág még inkább felerősített, ami pedig már egy másik blogposzt témának ígérkezik.
Üdv,
BB
