Cigány Mesék | Az álomtündér

 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy karaván amely egy kis falu szélén a folyó mellett helyezkedett el. Minden este az emberek összegyűltek a tábortűz körül és történeteket meséltek egymásnak a múltból. 

A tűz szikrái egészen a csillagos égig felértek, a szavakat pedig a szél messze repítette puha szárnyán, hogy aztán egy nap hozzátok is eljussanak eme varázslatos történetek. 

Réges - régen, túl az Óperenciás tengeren túl, a kurta farkú malacnál is messzebb, az üveghegy lábánál élt egy fiatal cigánylány, akit Vesperának hívtak. Vespera melegszívű és kedves lány hírében állt, hosszú fekete haja selymesen omlott vállára, szeme pedig olyan barna, mint a lehullott gesztenye, amit az őszi napsugár aranyfénybe von. Egyik délután amikor a nap különösen forrón sütött az égen, Vespera sétálni ment mezítláb a tóhoz. Ahogy ment s mendegélt, úgy gondolta, ideje megmártania lábát a tó hűs vizében, amikor valami fényesre lett figyelmes. Az iszapból egy aranyhal kandikált ki, aki túl közel úszott a parthoz és nem tudott visszajutni a vízbe. 

– Ne félj, kis halacska – suttogta Vespera. – Segítek. Majd gyengéden megfogta az aranyhalat, és visszatette a vízbe. Az megforgott, csillant egyet, mintha meghajolt volna köszönetképp, majd elúszott a mélybe.

Közben a nádasban tündérek lapultak, akik figyelték hogyan segít Vespera az aranyhalnak. Remélve, hogy a lány őket is megszánja, apró szárnyaikon oda repültek hozzá és kérleni kezdték: 

– A tündérhercegnőt elrabolta egy gonosz manó, mert olyan sok rosszat tett, hogy nem jön álom a szemére. Álompor kellett neki és délután, ahogy a mezőkön repdestünk elragadta a tündérhercegnőt és magával vitte a barlangjába. Azóta keresünk egy bátor és jószívű lelket, aki segít kiszabadítani a hercegnőt. Láttuk, hogy visszadobtad az aranyhalat a tóba, így biztos jó ember lehetsz.. Kérünk, segíts nekünk.  

Vespera habozás nélkül bólintott. A tündérek visszaindultak tündérországba értesíteni a tündérkirályt, Vespera pedig útra kerekedett, hogy kiszabadítsa a tündérkirálylányt.

Útja hosszú volt, de Vespera nem félt, mert segíteni akart és ettől bátornak érezte magát. Hamarosan egy erdő széléhez ért, ahol keserves zokogásra lett figyelmes. Egy róka volt ez egy hatalmas tölgyfa árnyékában.

– Mi baj? – kérdezte Vespera.

– Elmentem vadászni, s mire visszatértem, a kölykeim kiszöktek! Négyen vannak, és nem találom őket sehol.

– Megkeressük őket együtt – mondta Vespera nyugtatóan.

Keresték a huncut róka kölyköket jobbra is, balra is, a fák között és a bokrok alatt. Végül előkerült mind a négy kis rókakölyök és a bajszuk szála se görbült. A róka szeme megtelt hálával, majd meghatódva hajtott fejet Vespera előtt.

– Köszönöm, hogy segítettél megtalálni a virgonc kis kölykeimet. Hálám jeléül, ha utad során valaha bajba kerülsz, füttyents hármat. Bárhol is leszel, ott termek és segítek neked.

Vespera megköszönte a róka ajánlatát, megsimogatta a kis rókák buksiját és ment is tovább. Ahogy így ment s mendegélt, egy szomorú madárra bukkant, akinek szárnya eltörött.

– Ne sírj – mondta a lány. – Bekötözöm a szárnyad, hamar meggyógyulsz majd és újra repülhetsz az égen.

Vespera így is tett. Szalagját levette hajából, óvatosan körbetekerte a madár szárnyat, aki aztán boldogan csiripelte:

– Köszönöm, jószívű lány, hogy megálltál segíteni egy törött szárnyú madárnak. Hálám jeléül, ha utad során valaha bajba kerülsz, csapd össze háromszor a kezed. Bárhol is leszel, ott termek és segítek neked. 

Vespera megköszönte a madár kedvességét és indult is tovább, úton a gonosz manó barlangja felé. Ment s mendegélt mígnem egy sűrű rengetegbe ért. Ott, egy tüskés bokor közepén meglátott pompás paripa aki beleakadt az ágakba és nem tudott szabadulni. 

– Segítek rajtad! – mondta Vespera, majd óvatos de határozott mozdulatokkal széttolta az ágakat, míg a paripa ki nem szabadult. 

– Köszönöm, hogy segítettél nekem – mondta mély, nyugodt hangján a ló. – Hálám jeléül, ha utad során valaha bajba kerülsz, dobbants a jobb lábaddal háromszor. Bárhol is leszel, ott termek és segítek neked.

Vespera tovább indult és napnyugtára elért a manó barlangjához. Mielőtt belépett volna a sötét barlangba füttyentett hármat – a róka ott termett. Aztán  összecsapta háromszor a kezét– a madár vállára repült. Végült dobbantott háromszor a jobb lábával– és a pompás paripa mellé vágtatott. 

A négy jóbarát együtt indultak befelé kiszabadítani a tündérhercegnőt. Árnyékuk olyan félelmetes volt, hogy a manó mikor meglátta őket felsikoltott: róka, madár, pariba és ember együtt? Soha nem látott ilyet, így futásnak eredt. Futott, futott, s olyan messzire szaladt, hogy ha el nem fáradt, tán még ma is fut. 

Vespera a tündérhercegnőhöz sietett, aki megkönnyebbülve ölelte át, mert megszabadult a manó fogságától. 

A tündérek királyságában nagy ünnepséget rendeztek a tündérhercegnő visszatérésének alkalmából. A tündérek táncoltak, énekeltek, majd kicsattantak az örömtől, s virágból készült koronát tettek Vespera fejére.

A tündérkirály és tündérkirálynő keblére ölelte gyermekét, Vespera pedig különleges megtiszteltetésben részesült. Hősies és bátor tettéért, a tündérek maguk közé vették és ő lett az első cigány álomtündér. 

Így lett aztán, kedves olvasó, hogy Vespera az álomtündér minden este elindul tarisznyájával, benne álomporral és megkeresi a világban az összes cigány gyermeket. Szemükre álomport hint, hogy édes álomba merülve újraálmodják a világot. 

Itt a vége, fuss el véle.

Írta:

BB