Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy karaván amely egy kis falu szélén a folyó mellett helyezkedett el. Minden este az emberek összegyűltek a tábortűz körül és történeteket meséltek egymásnak a múltból.
A tűz szikrái egészen a csillagos égig felértek, a szavakat pedig a szél messze repítette puha szárnyán, hogy aztán egy nap hozzátok is eljussanak eme varázslatos történetek.
Réges-régen egy bűvös erdő szélén állt egy takaros kis házikó. Ebben a házikóban éldegélt egy jólelkű cigány ember a szépséges feleségével, akit mindenki ismert és szeretett a környéken. A cigány embernek hatalmas tehén csordája volt, egész napját pedig a mezőn töltötte és legeltette az állatokat. A cigány ember felesége híres volt aranykezű pékmesterségéről. Minden reggel útnak indult a városba és a főtér közepén kínálta finomabbnál finomabb portékáját a jónépeknek. Mindig ami megmaradt, elvitte a szegényebb negyedekbe, ahol a gyerekek csillogó szemmel várták, hogy megízlelhessék a szeretettel készült péksüteményeket. Minden délben aztán gondosan becsomagolta az ebédet, és vidáman indult el férje után a mezőre. A cigány ember már távolról észrevette hőn szeretett aráját és megérezte főztjének mennyei illatát. Együtt falatoztak a hűs tölgyfa árnyékában, miközben madarak daloltak fejük fölött. Mielőtt elbúcsúztak volna, a feleség mindig egy csókot nyomott a férje homlokára, szerencsét hozva a délutáni munkához. Naplemente előtt, hazaindult a cigány ember a csordával. Már messziről gyermekek boldog hangját hallotta, akik futottak felé a friss tejért. A cigányember pedig megtöltötte mindenki csuprát annak rendje és módja szerint. Este aztán mindketten a konyhában sürögtek-forogtak, sütöttek, főztek, takarítottak nagy egyetértésben. Vacsora után kiültek a verandára és kosárfonás közben beszélgettek. Ilyenkor megvitatták a napjukat és a csillagokat bámulva kérlelték a jó eget, hogy ajándékozza meg őket egy gyermekkel.
Így teltek s múltak az évek, nyugalomban, boldogságban és reménnyel teli. Egy nap aztán hatalmas öröm lepte el a házikót. Pici gyermek hangja és tipegő lábak léptei hallatszottak ki a házból. A házaspárnak kisfia született, akinek a Lumin nevet adták, mert beragyogta az életüket. Ahogy a gyermek cseperedett, szülei tanítgatták, hogy szíve jóságos, lelke bátor legyen és védelmezze a nála gyengébbeket. A cigány asszonynak saját péksége lett a városban a főtér közepén, a cigány ember pedig tehén gazdálkodást nyitott. Lumin egyik napját az anyjával töltötte a pékségben és délután a megmaradt finomságokat ment szétosztani a szegényebb gyerekek között, másik napját pedig az apjával töltötte, aki megtanította a gazdálkodás mesterségére és délutánt együtt várták a gyerekeket, hogy megtöltsék a csuprokat finom tejjel.
Így teltek s múltak az évek, békességben, boldogságban és nyugalommal teli. Lumin kisgyermekből délceg ifjúvá serdült, míg édesapja bajsza őszbe vegyült, édesanyja pedig botra támaszkodva járta a kertet. Egy szép napon aztán a cigány ember így szólt fiához:
–Drága egyetlen fiam, az idő szele már megcsiklandozta hajamat, s ősz szálakat fújt bele. Eljött hát az ideje, hogy vándorbotot ragadj, és útnak indulj, hogy megtaláld azt a tűzről pattant menyecskét, aki mellett boldogan élsz majd, míg világ a világ. Örökségül pedig rátok és gyermekeitekre száll majd a pékség és a gazdaság.
Nem örült Lumin nagyon nem, hogy útra kell kelnie arát keresni. Nem akarta elhagyni a bűvös erdő szélén álló házikót, sem a reggeli cipó illatát, de tudta, hogy apja szava szent és megmásíthatatlan. Anyja könnyes szemmel sütötte a pogácsát és friss kenyeret tarisznyájába, aztán megsimította fia arcát:
– Indulj hát, fiam, és találd meg azt, aki szíved tüzét életre kelti. Lumin még egyszer visszanézett a házikóra, majd nekivágott a bűvös erdőnek, ahol a fák susogása kalandra hívta őt.
Ment mendegélt, egészen addig míg sötét nem lett és a csillagok huncutul pislogtak le rá az égről. A bűvös erdő mélyén megállt, tüzet rakott, és ahogy a lángok táncoltak, úgy szikáztak a gondolatai is.
– Hogyan találhatnék én tűzről pattant menyecskét, mikor még a szerelemről sem tudok semmit? – sóhajtott nagyot, miközben a tűz lángja hirtelen magasabbra csapott, és egy parázsló szikra pedig kipattant, megperdült a levegőben, majd egyenesen Lumin elé huppant. A kis szikra kíváncsian nézett rá, majd megszólalt vékony, csilingelő hangján:
– Cseppet se búsulj cigánylegény! Én bizony elkísérlek utadon, és segítek megtalálni azt a leányt, akinek szíve éppúgy lobog majd érted, mint ahogy én itt előtted állok – mondta a kicsi szikra.
Lumin szeme tágra nyílt a csodálkozástól, hisz még sosem látott beszélő szikrát. De szíve mélyén megérezte a varázslatot, és így szólt: - Kicsi szikra, de hát hogyan segíthetnél nekem? Hogyan találhatnám meg azt, akit keresek?
– Ez maradjon egyelőre az én titkom. Amikor eljön az ideje felismered a jelet, de óva intelek, akkor fogod megtalálni a hozzád illőt, ha a szíveddel keresel- fontoskodott a kicsi szikra.
Elfogadta Lumin a kicsi szikra barátságát, álomba szenderült reggel pedig már ketten indultak tovább útjukon. Mentek mendegéltek, kiértek a bűvös erdőből és haladtak a folyó mentén egy nagy királyság felé. Ahogy mentek mendegéltek sírásra lettek figyelmesek ami egy közeli kunyhóból hallatszott. A kicsi szikra és Lumin benéztek a kunyhóba és három síró gyereket pillantottak meg.
– Miért sírtok gyerekek? -kérdezte Lumin.
– Nem maradt semmi ételünk, és a tűz is kialudt, csak a hideg szél játszik a hamuval.
– Hol van édesanyátok, édesapátok? Miért maradtatok egyedül ebben a hideg kunyhóban? Érdeklődött a kicsi szikra.
– Édesanyánk már az angyalokkal van, onnan vigyáz ránk – felelte a legnagyobb gyerek, miközben szemében bánat jelent meg. – Édesapánk tegnap elment a városba élelemért és tüzelőért, de az este nem tért haza, és azóta is csak várjuk őt, de hiába kémleljük az utat.
– Ne sírjatok tovább – mondta Lumin. – Gyűjtök rőzsét a ház körül, és a kicsi szikra életet lehel a tűzbe, hogy melegítsen titeket. Miután a hideg eloszlik, kitaláljuk, hogyan töltsük meg üres gyomrotokat.
Így is lett. Lumin összűjtötte a fát, a kicsi szikra pedig vidáman pattogva röppent a száraz gallyak közé és secc-perc alatt meleget varázsolt a kunyhóba. A hűvös bánat helyét pedig lassan átvette a remény szelíd fénye. Lumin a konyhában egy kis zsák lisztre lelt, amiből omlós kenyeret sütött, pont ahogy édesanyjától és édesapjától tanulta. A három gyerek hálával teli majszoltál az ízes étket, amikor kopogtak a kunyhó ajtaján.
Hosszú, ében fekete hajú, kedves arcú cigánylány érkezett, kezében kosárral benne elemózsia.
–Flamira, Flamira- futottak a gyerekek üdvözölni az újonnan érkező vendéget. Édesapa elment tegnap, megígérte hazajön éjszakára, de nem jött haza. Fáztunk és éhesek voltunk, sírtunk is de meghallott minket Lumin aki a kicsi szikrával begyújtott és cipót sütöttek nekünk- mesélték izgatottan a gyerekek
–Gyerekek, ne búsuljatok tovább. Édesapátok a bűvös erdő másik végében, egy tehén gazdaságban kapott munkát. Tegnap indult el és üzent velem, hogy vigyázzak rátok míg vissza nem jön egy hét múlva, s akkor magával visz titeket is- mondta Flamira. Nézzetek bele a kosaramba, hoztam nektek finomságokat.
Miközben a gyerekek megdézsmálták a kosár tartalmát Flamira kifaggatta Lumint, arról honnan jött és hová tart. Lumin pedig elmesélt mindent töviről-hegyire a fiatal lánynak arról, hogy arát keres, akivel közösen vihetik a gazdaságot és a pékséget és szeretetben élnek majd mint a szülei. Lumin is megkérdezte a csinos hajadontól ki fia borja, hogy jobban megismerjék egymást. Flamira történeteiből kiderült, hogy ő egy dolgos, bátor, nagyszívű leány. Elnyerte Flamira tetszését, hogy Lumin segített a gyerekeken és hogy a fiú ismeri a főzés tudományát, majd így szólt:
– Köszönöm, hogy melegséget hoztál a kunyhóba, és cipót sütöttél a gyerekeknek. Legyen sikeres az utad, és találd meg azt, aki a szíved vágyát beteljesíti – majd bátorítóan elmosolyodott.
Ekkor Lumin szíve kettőt dobbant egyszerre. Látva ezt, a kis szikra úgy döntött próbára teszi a cigányleányt és bokájára pattant megcsípve ezzel a leányt. Flamira hirtelen felugrott, nagyot nevetett, majd a kicsi szikrát kezébe kapva megköszönte neki is, hogy meleget varázsolt a kunyhóba. Lumin viszont nem ismerte fel a kicsi szikra próbatételét, így szedelőzködni indult, hogy folytassa útját.
Elbúcsúzott Lumin és a kicsi szikra a gyerekektől és a szép Flamirától, majd mentek tovább. Mentek mendegéltek míg nem elértek a király udvarába. Ahogy sétáltak a piacon, Lumin megpillantott egy csodaszép leányt. Haja búzakalász színű, amit kontyban hordott, ruhája előkelő és fodros volt, kezén finom kesztyűt viselt.
Odaszólt Lumin a kicsi szikrának- Nézd azt a csodaszép leányt, a rózsák mellett áll, úgy vélem ő lesz az igazi. Veszek a vásárba mézédes bonbont és beállok udvarolni mellé- mondta lelkesen.
A kicsi szikra bólintott és követte Lumint a csokoládé árushoz, aztán bonbonnal a kezében és reménnyel teli állt a leány elé, aki elfogadta a bonbont és sétára indult Luminnal a királyi kertbe. A leányt elégedettséggel töltötte el, hogy repes érte a szemrevaló idegen. Kérdezte őt Lumin erről is arról is, de a leányt csak az érdekelte hogy mennyire vagyonos a fiú. Amikor Lumin elmesélte, hogy arát keres, akivel leélheti az életét és vezetheti a gazdaságot és a pékséget, a leánynak felcsillant a szeme, hogy lesz pénze finom kelméket vásárolni. Amikor Lumin meglátta a lány izgatott arcát, megörült. Látva ezt, a kis szikra próbára tette a leányt majd bokájára pattant és megcsípte.
Jajveszékelt is a leány, hogy megégett a finom csipke és követelte Lumintól, hogy öntse le vízzel, oltsa ki a kicsi szikrát.
Ezt meghallván Lumin, felkapta kezébe a kicsi szikrát, zsebre tette és futni kezdett. Futott sokáig, megsem állt egészen a kis kunyhóig, ahol ott találta Flamirát és a három gyermeket.
Lumin aztán Flamira lába elé vetette magát és így szólt: - Mikor rám mosolyogtál szívem kettőt dobbant egyszerre, nem értettem akkor, de most már tudom, hogy veled szeretnék lenni és ha elfogadsz engem férjedül, ígérem boldoggá teszlek.
Megörült Flamira a legénynek és elfogadta a lánykérést. Erre kikukucskált a kicsi szikra Lumin zsebéből és így szólt: - Tűzről pattant menyecskét kerestél és lám végül meglelted, mert a szívedre hallgattál. Erre pedig bepattant Flamira szemébe és onnantól kezdve ott világított.
Együtt indult el Lumin és Flamira a gyerekekkel a bűvös erdő másik végébe. Mikor hazaértek Lumin szülei nagyon megörültek a tűzről pattant cigánylánynak, szemében pedig látták ragyogni a boldogság, bátorság és remény szikráját. Lakodalmat rendeztek a fiataloknak, akik aztán boldogan éltek míg meg nem haltak.
Így lett aztán kedves olvasó, hogy Lumin és Flamira gyermekei és az ő gyermekeik nemzedékről nemzedékre tovább adták a cigány szikrát, ami a boldogság, bátorság és remény fényeként ragyog mai napig minden cigány szemében.
Itt a vége fuss el véle.
Irta:
BB
No comments:
Post a Comment